A Metallica kezdetei: Akkor történt, amikor az utca népe szegecselt bőrjakóban, kitűzőkkel, sötét sztreccsnaciban, magas szárú fehér sportcsukában és fekete rövidujjú, filmnyomott pólókban járta a virághímes ifjúság kacskaringós ösvényeit... Pontosabban kicsit korábban, hiszen a történet 1982-ben kezdődött, amikor egy ifjú dán teniszező, bizonyos Lars Ullrich családjával együtt elhagyta Európát és az Egyesült Államokba ment szerencsét próbálni. Teniszezőnk, aki ekkor már újabb szenvedélynek élt, nevezetesen a dobolásnak, s nagy rajongója volt a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján kitört NWOBHM-láznak (értsd: New Wave of British Heavy Metal), hirdetést adott fel, melyben hasonló érdeklodésű és korú zenésztársakat keresett. Így akadt össze a san franciscói fiatalemberrel, James Hetfielddel, akivel megalakította a Metallica zenekart. James nem csak a zenében bizonyult jártasnak, hanem a helyi underground klubéletben is. Gyakorlatilag ő gyujtötte be Dave Mustaine szólógitárost és a san franciscói metálrajongók körében már akkor legendás hírű és technikájú virtuóz basszusgitárost, Cliff Burtont. Szabad énekest nem sikerült találnia, így kénytelen volt a ritmusgitározás mellett beállni a mikrofon mögé. A kvartett írt néhány számot, megtanult néhány brit klasszikust és elindult meghódítani a klubokat. Készítettek néhány demót és az intenzív koncertezésnek köszönhetően egyre nagyobb népszerűségre tettek szert. A nagy mozgalmi áttörést mégis harmadik demójuk hozta, a No Life Till’ Leather című, amellyel – lemez nélkül! – Európában is ismertek lettek a megszállott gyűjtők körében. Demóik hatására szerződést ajánlottak nekik, ám ennek aláírása után került sor arra a fájdalmas incidensre, melynek során a banda közös döntésének tolmácsolásával megbízott James Hetfield közölte Dave Mustaine-nel, hogy az LP-t már nem vele veszik fel. A legendárium szerint James egy foggal lett szegényebb a szóváltás során... Az Exodus gitárosa, Kirk Hammett igencsak meglepődött, amikor egy ismeretlen alak felhívta, hogy nincs-e kedve lemezt készíteni a Metallicával. Kirk nem véletlenül gyanakodott, hiszen éppen április 1-jén kapta a telefont, s úgy gondolta, ha tréfa, legyen tréfa. Azonnal igent mondott. Akkor lepődött meg igazán, amikor kiderült, viccről szó sincs, tényleg a Metallica hívta, teljesen komoly szándékkal. (A Metallica ekkor már a legismertebb friscói metálzenekar volt, és az, hogy korán, a konkurenseket jócskán megelőzve jutottak lemezszerződéshez, óriási dolognak számított.) Két hónap múlva megjelent az első Metallica-lemez, a Kill ’em All, és Kirket véglegesítették a csapatnál. A turné után nem sokat pihentek, Koppenhágába utaztak, és felvették a Ride the Lightning-albumot azzal a Flemming Rasmussennel, aki még két lemezt készített a Metallicával, és a mai napig az együttes koncertjeinek hangtechnikusa. A Ride the Lightning 1984-es megjelenése hozta be a hamisítatlan Metallica-hangzást, melyet a rossznyelvek szerint a csapatból kirúgott Dave Mustaine talált ki, aki távozása után Megadeth néven megalakította az amerikai heavy metal másik óriás-csapatát... Az LP anyaga gyakorlatilag már a Kill ’em All megjelenése előtt elkészült, a dalokat (melyek közül néhányat a Megadeth alapítója írt) 1983-ban, még Dave Mustaine-nel vették demóra és a Kill-turnén is játszották. A Ride-turné már nem csak az Államokban, hanem Európában is a legnépszerűbbek egyikévé avatta a Metallicát. A legismertebb koncertjüket 1985-ben a Donington Parkban tartották, a mufaj legkomolyabb éves dzsemboriján, a Monsters of Rock-fesztiválon, ahol a menőkkel fellépő Metallica-énekes James Hetfield megkapó őszinteséggel kérte meg a közönséget: amennyiben azért jöttek a koncertre, hogy dögös szerkókat, lenyalt sérókat lássanak, legjobb lesz, ha azonnal hazamennek. El nem ment senki, és a Metallicát eztán már csak úgy emlegették, mint a meg nem alkuvásáról, őszinteségéről híres zenekart. A róluk kialakult képet aztán olyan nyilatkozatokkal is tovább árnyalták, mint hogy nincs szükségük videoklipekre, slágerekre, a rádióállomásokra és a tévécsatornákra, kizárólag a rajongóik támogatására. Amikor az egyre növekedő nonkonform tömeg eljutott fanatizálhatóságának határára, 1985 végén megjelent az újabb Metallica-klasszikus, a Master of Puppets. Ez a lemez a letisztult zene mellett a szövegeivel keltett nagy figyelmet, hiszen a manipuláció tematikája korábban nem szerepelt a hagyományos metal-klisék (alkohol, buli, halál, metál, gyilkosság, stb.) között. Az LP Európa-turnéján, egészen pontosan 1986. szeptember 26-án történt az a tragikus baleset, amikor a Metallica árokba borult buszában Cliff Burton életét vesztette. A zenekar félbeszakította útját, majd a sokkból felépülve a Flotsam and Jetsamból újabb basszusgitárost talált Cliff megüresedett helyére, Jason Newsted személyében. Nem sokkal később újabb kényszerpihenőt kellett tartani, ugyanis James gördeszkázás közben eltörte a csuklóját. Felépülése után rövid, nosztalgikus kitérő következett: Lars pincéjében, megemlékezve a kezdeti garázs-zenélésről, felvették a Garage Days: Re-revisited című minialbumot, amit eladási ára után 5,98-as maxinak is neveznek. A kislemez kizárólag feldolgozásokat tartalmaz a nyolcvanas évek elejének punk és heavy metal klasszikusaiból. Csak ezután folytatták a Németországban kényszerűen megszakított Master-turnét. Az elhunyt Cliff emlékére kiadtak egy másfél órás videót, melynek érdekessége, hogy olyan amator felvételeket tartalmaz, melyeket rajongóik készítettek koncereteken, klubokban, kocsmákban, a sztrádán, lakásokban. A Cliff ’em All az elso összefoglaló dokumentum a Metallica-sztoriról. Nem kellett sokat várni a negyedik lemez, az ...And Justice for All megjelenésére, amely 1988. szeptember 5-én került a boltokba. A Metallica ismét részt vett a Monsters of Rock turnén, melynek során 88 szeptemberében eljutottak Budapestre is. Ennek végeztével megkezdték saját monstre turnéjukat is, ahová a Queensryche és a Cult kísérte el őket. Három év alatt több mint kétszáz koncertet adtak Európában, Ázsiában és Amerikában, besöpörtek egy Grammy-díjat és a One című számukhoz készített videoklip hatalmas sikert aratott az Államokban, nézettségben megelőzve Madonna aktuális slágerét, a Like a Prayert. A Justice megjelenésével világszerte tetőzött a Metallica-láz. Hatalmas, fanatikus rajongótábort tudhattak a zenészek maguk mögött. A gyűjtők ezrei hatalmas mennyiségben gyűjtöttek mindent, ami a Metallicával kapcsolatos: eredeti pólókat, kitűzőket, a hivatalos mütyűrökön – James Hetfield szavaival: a “Metallica-szarokon” – kívül kalóz videókat, koncertfelvételeket, fotókat, jegyeket, turnénaptárakat, feljegyzéseket, cikkeket, szórólapokat. Milliók várták az ötödik lemez megjelenését, melyről előzetesen annyit lehetett tudni, hogy új, meno producerrel készítették, más lesz mint a korábbiak voltak, és az 1991 augusztusában induló Monsters of Rock turnéra fog megjelenni. Így is történt, a Queensryche, a Mötley Crüe és az AC/DC társaságában lezavart budapesti koncert előtt egy héttel látott napvilágot az az album, melyet cím híján “Fekete lemez”(Black) néven emleget a közönség. Már a címadás elmaradása is jelezte, hogy a Metallica újításra készül, hiszen az általános gyakorlat szerint a debütáló lemezeknek nem szoktak külön címet adni, és ez így azt (is) jelentette, hogy a közel évtizede pályán lévő, többlemezes zenekar valójában innentől számítja a kezdeteket, a korábbi teljesítményt afféle „előzményként” utasítja maga mögé. A szokatlan önkritika megtette a magáét, a lemez több mint tízmillió példányban kelt el és újabb Grammyvel gazdagította a négyest. Néhány felvétele slágerré lett, mint például az Enter Sandman, a Sad but True, az Unforgiven, a Wherever I May Roam, a Nothing Else Matters. Ez persze azt is jelentette, hogy a Metallica szakított korábbi felfogásával, határozottan lezárta a Justice-ig tartó korszakot, és a kölcsönösség jegyében a rajongók tekintélyes része is elpártolt a hutlenné vált lázadóktól. Hetfield szerint ők továbbra is azt csinálják, amit szeretnek, a rajongók pedig vagy elfogadják ezt, vagy nem. Mindenesetre az együttes, amellett, hogy rajongókat veszített, másik közönségre lelt. Mint hírlik, az újabb Load és Reload lemezek mellett újabb és újabb csomagokat, videókat adnak ki, közösen koncerteznek a San Francisói Szimfonikusokkal, és ma már techno- és kamaraegyüttesek is játszanak tőlük számokat, ez pedig nem valószínű, hogy feltétlenül népszeruségük rovására menne...